VIII. REND. KAPARÓK. RASORES.

Csőrük rövid, tömzsi, erős, kemény, aránylag kicsiny és hajlott, a felső káva szélei az alsók fölé szolgálnak; az orrlyukakat kemény bőrkupak borítja; szárnyuk kerek, rövid; a lábak különösen jellemzők, mert a középső ujj a többihez viszonyítva túlságosan hosszú, a hátulsó ujj meglehetős magasan áll a csüdön, inkább rövid mint hosszú, az előre álló ujjak tövét legtöbb fajnál némi kis hártya köti össze, az egész láb erős, a czombok rendkívül izmosak; a csüd rövidebb vagy valamivel hosszabb a középujjnál, többnyire csupasz, némelykor gatyás. Termetök általában zömök, nehézkes. Reptük robajló, de nem kitartó; annál jobb futók. Hangjuk kotyogó, lármás, rikácsoló, kappogó, főleg a tyúkoké, míg a kakasok gyakran élénk, csattogó, szebb hangon is szólnak. Legtöbben a földön élnek vagy csak néha szállnak fára. Élelmöket, éppen lábalkatuknál fogva, kiválóan kaparva keresik. Java részök állandó, csak kevés költözködő vagy kóborló. Tollazatuk erős, tömött, néha egyes testrészek csupaszok is; így főleg a kakasok szeme környéke. Szinezetök is ivar szerint különböző s a kakasok gyakran egészen más, fényes, zománczos tollazattal, bóbitával s más dísztollakkal ékeskedők. Rendesen falkákban, csapatosan élnek, még pedig leginkább többnejűségben. Fészköket a földön építik, nem sok gondot fordítva reája; sokszor nem is más az valami kaparásnál, pár szállal kibélelt vaczoknál. A kakas nem törődik a családi gondokkal s magára hagyja a tyúkokat, melyek számos tojást tojnak. A kikelt lágy pelyhű csirkék azonnal elhagyják a fészket s anyjukkal keresgélnek, szedegetnek. Mire a fészekalj megerősödött, a kakas is többnyire visszatér fiókáihoz s a csapatban marad.

Első sorban magvakkal, rügyekkel, növényhajtásokkal, levelekkel, mellesleg férgekkel, csigákkal, rovarokkal, álczákkal élnek s erdőn, mezőn, sikságon, hegyekben tartózkodnak.

XXI. CSALÁD. FÁCZÁNFÉLÉK. PHASIANIDAE.

Az e családhoz tartozó számos faj javarészt külföldi, mert nálunk csak néhány, mint honosított, s egy, mint elvadult fordul elő. Termetre valamivel karcsúbbak, hosszabb nyakúak és csüdűek, mint az e rendbe való többi családok képviselői. Ivar szerint is lényegesen különböznek egymástól. A kakasok a legpompásabb szárnyasok közé tartoznak, fényes, ragyogó tollazatúak s dísztollakkal is ékítvék. A csőr tövén lévő orrlyukakat szaruszerű kemény bőr vagy bibircsszerű burok födi; a csüd csupasz, rendesen hosszabb a középujjnál, ritkán ugyanoly hosszú; a hátulsó ujj rövidebb, mint a belső (karmostul), fölötte soknak szarusarkantyúja is van; a fark többnyire hosszú, lépcsőzetes vagy elkerekített, sőt ékalakú is, de rövid (mint a gyöngytyúknál); némely fajok laposan, mások tetőalakúan hordják farkukat. Erdőkben s leginkább sűrű vágásokban, melyek mezővel is határosak s nem vízszegények, tartózkodnak, de kilátogatnak a mezőre is. Fákra főleg éjjelezni szállnak, különben a földön élnek s itt keresik élelmöket, mely magvakból, bogyókból, férgekből, álczákból, rovarokból, kukaczokból áll; utóbbiakat különösen fiatal korukban eszik, addig míg megerősödnek.

A. ALCSALÁD. FÁCZÁNOK. PHASIANIDAE.

Egyes nemeknél a fark kétrétű s tetőalakban / összeálló, másoknál a tetőzés nem hegyes, hanem tompa szögű /.

62. NEM: FÁCZÁN. PHASIANUS L. 1758.

A fark jóval hosszabb a szárnynál, tollai keskenyek és hegyben végződők, alakja lépcsőzetes; a kakas hátulsó lábujja fölött sarkantyú van. Sűrű, aljas erdőket, vágásokat, apróbb bokorcsoportozatokkal váltakozó mezőket kedvelnek, főleg rétek, vetések, vizek közelében.

A FÁCZÁN. Phasianus colchicus L. 1758.

[Phasianus vulgaris RAY. – Phas. marginatus BRHM. – Phas. varius LATH.] Népies nevei: fáczány; fáczánmadár; páczán (Alberti-Irsa, Pestmegye].

Jegyei. Öreg kakas: fej és nyak, a tarkó táján két oldalt álló fülszerű tollak sötétkékes és feketészöld érczfényűek, a tarkó aranyosan fénylő; a hát elejének és vállnak tollai középen fekete folttal, melyben fehér vasmacskaalakú rajzolat van; a szárnyak és fark kivételével az egész test főszíne vörösbarna, a begy táján különösen szép fénylő, minden toll sötétkék vagy feketéskék zománczos szegéssel; a farcsikja rézvörös; a szárnyfedők barnák, rézvörös tarkázással, fekete és sárgásfehér foltozással; a 18 tollú fark olajbarnás, sötétbarna harántsávokkal, szegése vörösbarna; lábai hamvaskékesek; csupasz szemtája élénk piros; szeme vörösessárga. A tyúk főszine világosbarna, sötét foltozással, minden zománczozás nélkül, lábai szürkésbarnák, szemtája hússzínű. A fiatalok a tyúkhoz hasonlítanak. (L. I. köt. II. és V. tábla.)

Mértéke: H.

75–82,

59–61; Sz. 22–25; F.

40–49,

32–35; L. 6,3–6,6; Cs. 2,5–3 cm.

A fáczánosainkban tenyésztett s itt-ott előforduló fajtái: az örvös fáczán (Phasianus colchicus torquatus GM.), mely valamivel erősebb, még élénkebb színű, nagyjában a közönségeshez hasonló, csakhogy nyakán széles fehér gyűrűje van; a halavány fáczán (Phasianus colchicus subalbidus NAUM.), melynél a vörösbarna színt világos testszínű váltja föl. Előbbi fajta elvadulva a Fertő déli végén a partszéli nádasokban is előfordult.^[96]*

A mi fáczánunk eredeti hazája Ázsia, különösen a Kaspi tó környéke, honnét a Fekete tenger felé Európába is beterjedt, azután a khinai határ, Perzsia, Tatárország, a Kaukazus vidéke. A monda szerint innét, Kolchis tájáról, az Argonauták hozták be Görögországba. A görögök révén honosodott meg a rómaiaknál s úgy szaporodott el később Közép-Európában is. Számos helyen üzött szorgos tenyésztés folytán annyira jutott a fáczánállomány, hogy ma már igen sok területünkön félvadan, elvadulva s nem is igen gondozva feltalálhatjuk. Csak sűrű, bokrozatos aljú, füves, nedveses talajú vágásokat, erdőket, a közelben pedig mezőt, vizet bőven találjon: ilyen területeken kevés fáradsággal tenyészthető, sőt ha a közelben fáczános van, bizvást magától is felkeresi a megfelelő tartózkodási helyeket. Az igaz, hogy ha megakarjuk őket tartani s az állományt növeszteni, akkor a rókát, menyétet, nyestet, varjúkat, szarkát, szajkót és ragadozó madarakat vadászterületünkön kiméletlenül pusztítani kell, főleg a költés idejében, mert ezek temérdek tojást, csirkét tönkre tehetnek. Kemény télen azután eledelt is kell nekik szórni, esetleg egy részöket befogni s kamrákban átteleltetni.

A fáczán költési ideje április és május havára esik. A kakas dürgés közben kényesen, fitogtató mozdulatokkal udvarolgat háremének, szárnyait lelógatja, nyakát hátraveti, farkát kissé feltartja s méltóságteljesen lépdel, néha-néha sajátságos erős gaá-gák szólást hallatva, mely után még különösebb, rekedt, elfojtott hangok következnek. Párosodás után a családi élettel nem törődik. A tyúkok valami félreesőbb sűrűségben, magasabb növényzet közé, vetésbe vonulnak, sekély mélyedést kaparnak . a földbe, melyet néhány száraz szállal bélelnek ki és ide 8–15, sőt több tojást is raknak. A tojások szürkés olajzöldek vagy olajbarnák.

Tojásmérték: H. 46–47; Sz. 33–35 mm.

25 napi kotlás után kikelnek a fiókák s őszig csapatban anyjukkal maradnak.

A fáczán kitünő futó, sűrűségekben nehezen kel, meglapul vagy lábol, de ha egyideig repült, sebesen és magasan jár. A kakas mindig hangosan mintegy kak kak-ot mondva, kel; a tojó, ha szól is, inkább kszi ki szótagokhoz hasonló hangot ád. Napközben ritkán száll fára, estére azonban felgalyaz s ágon tölti az éjszakát. Tápláléka részben állati, részben növényi. A csirkék főleg hangyatojást, rovarálczákat, férgeket, pajorokat, hernyókat, bábokat, szöcskéket, meztelen csigákat esznek; később keményszárnyú rovarokat és magvakat, bogyókat, gyökereket, friss hajtásokat költenek él. A kinőttek állati és növényi táplálékot egyaránt keresnek, úgy a mint érik. Kijárnak a buzára, árpára, kölesre, kukoriczára, bükkönyre s más veteményre s itt bizonyos kárt is tesznek, a mit azonban dudvamagpusztításuk, temérdek meztelen csiga fogyasztásuk s számos káros rovar elszaporodásának korlátozása ellensúlyoz. Vasmegyében KITTLER főerdész megfigyelte, hogy cserebogaras esztendőben temérdek sokat emésztettek e káros rovarból. Tapasztalták, hogy az egeret is szereti s megfogja, sőt dögöt is eszik.

Végezetül még fel akarom sorolni azon fáczánfajokat, melyek fáczánosainkban itt-ott szintén előkerülnek és sikerrel tenyésznek; ezek: a tarka fáczán (Phasianus versicolor), melynek szintén tollfülei vannak, feje, nyaka, hátának eleje és alsó teste feketészöld érczfényű, a nyak kékes és ibolyás zománczczal; a hát alsó fele és szárny zöldesszürke; a farktollak szürkék, feketésbarna harántsávokkal és vörösbarna szegéssel; a válltollak ragyogó rézbarna szegélyzéssel és feketebarna középfoltokkal, fehér sávokkal. A tyúk halvány izabellaszínű, a felső test vörösbarna, feketésbarna háromszögletű foltozással és világosabb tollszegésekkel. A hosszzúfarkú vagy király fáczán (Phasianus reevesi GRAY.), melynek farka ötször oly hosszú, mint a szárnya; főszíne sárgásfekete tollszegélyekkel tarkítva, fej és nyak felső része fehér, szemsáva széles fekete s a tarkón összefolyik, nyakörve fekete, a begy közepe és a mell, úgymint a szárnyfedők is fehérek. feketén sávoltak és foltozottak, vörösbarnán szegettek; az alsó test közepe feketés; a farktollak közepe fehér, feketén és részben vörösbarnán harántsávos, szegése sárgásbarna. A tyúk pofatája és torka izabellaszínű, a fül körül feketebarna folt; felső test szürkés barna, feketén és sárgásbarnán foltos, a nyak elül és a mell vörösbarnán és fehéren foltozott.

XXII. CSALÁD. FOGOLYFÉLÉK. PERDICIDAE.

Termetük zömökebb, kisebb mint az elöbbi család tagjaié; farkuk rövid, egyenes vagy kissé elkerekített; a csüd csupasz, oly hosszú vagy rövidebb mint a középujj. Mezőkön, síkságokon, vetésekben laknak, ritkán vágásokat s dombos, hegyes, sziklás vidékeken. A kakas nem sokban különbözik a tyúktól. Javarészök fára nem száll, a földön tartózkodik. A család legtypikusabb madara a mi foglyunk.

A. ALCSALÁD. FOGLYOK. PERDICINAE.

A csőr nem igen hosszú, töve alacsonyabb, mint az orrlyuk elejétől a csőr hegyéig terjedő távolság.

63. NEM: FOGOLY. PERDIX Briss. 1760.

A fej egészen tollas; a fark alig hosszabb, mint a szárny fele; a szárny kerek, 3–5 evező leghosszabb; a kakasok csüdjén sincs sarkantyú.

A FOGOLY. Perdix perdix (L.) 1758.

[Tetrao perdix L. – Perdix cinerea BRISS. (DRESSER. – Perdix vulgaris LEACH. – Starna cinerea BP.]

Népies nevei: fogol; fogolmadár; fogoj; füri csibe (Komáromm.); foglyó (Drávafok).

Jegyei: a farktollak rozsdabarnák, a négy középső rozsdasárgás, szürkésen és sötét barnán finoman csíkozott és aprón foltozott; alsó szárnyfedők fehérek; farkalja rozsdasárgás, barnán fröcsentett; a csőr kékesszürke, a fiatalok lába sárgás, az öregeké hamvaskék. (L. I. köt. V. tábla és 27. kép.

Leirása. Öreg kakas: homlok, szemöldök, a torok és a fej oldalai világos rozsdaszínű; a nyak elől, nyakoldalak és a begy világos hamvasszürke, finom fekete harántsávokkal hullámosan tarkítva; az alsó test közepén patkószerű nagy, rozsdabarna, fehéresen szegett folt; az alsó test oldalai szürkék, vörösbarna hárántfoltokkal; a szárnyfedőkön éles fehér hosszanti foltok. A tyúk valamivel kisebb, a válltollak nem annyira vörösbarnák, mint a kakasnál, középső szárny födői haránt is csikosak, ellenben a kakaséi nem. A fiatalok fejteteje sötétbarnás, nyaka sárgásbarna, alsó teste barnássárga, az oldalakon elsötétülő; felső teste barnás alapon, sárgásfehér, keskeny hosszanti foltokkal tarkított. Bővebb leírásától közismertsége felment.

Mértéke: H. 28,5–30,2;. Sz. 15,4–17; F. 7,5–8,5; L. 4,1–5; Cs. 1,4–1,8 cm.

Nagy földrajzi elterjedése és így tartózkodási helyeinek éghajlati különbözőségei okozzák, hogy mértékei, sőt szinezete is bizonyos kisebb elváltozásokra hajlanak. Habár ez eltérések korántsem oly lényegesek, hogy azok nyomán többféle fajt állíthatnánk föl, mégis elég figyelemre méltók, mert néhány jellemző fajtát bélyegeznek. ALTUM tüzetesebben foglalkozott e kérdéssel s a következőket ismertette:

1. Kelet-Frieslandi, kis termetű sötétebb szinű, főleg a mellpatkó majdnem feketebarna.

2. Moszkvai nagy termetű, farktollai barnák, hegyük feketés, az alsó test oldalain sötétbarna harántsávok; a tyúk feltünő szürke.

3. Kelet-Poroszországi, meglehetős nagy s élénkszínű, különösen a mellpatkó fehér szegései szélesek.

4. Dél-Svédhoni kicsiny, mellpatkója jelentéktelen és feketésbarna.

Ezeken kívül az irodalomból tudjuk, hogy Francziaország némely mocsaras vidékein, úgy általában a magas hegyeken élő foglyok termete rendesen kisebb. Behatóbb vizsgálatok fogják majd eldönteni, hogy nem-e ezekre illik a már BUFFON említette s mások figyelmét is felkeltette Perdix perdix damascena BRISS. vagy helyesebben montana GM. és minor BRHM. fajtanév.

Még lényegesebben eltérők a rendes foglyoktól s talán más fajoknak is vehetők a keletszibériai fogoly (Perdix daurica PALL. – P. – barbata VERREAUX.), melynek álla alatt a tollak szakálszerűen meghosszabbodottak, mellpatkója feketés, melle rozsdássárga; úgy a tibeti fogoly (Perdix hodgsoniae HODGS.), melynél a begy és mell alapszíne barnásfehér, feketén harántsávos, mellpatkója nagy, fekete, hasoldalai agyagszínűek, barnásvörösen sávosak.

A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a kisebb termetű foglyok fürgébbek, vadabbak, nagyobb falkákba verődve kóborlóbb természetűek. Igen természetes, mert úgy az északi tájakon, mint néhol a magas hegyeken költőket a zordonabb idő beköszöntése, a viszonyok (élelemszüke stb.) kényszerüsége, élelmet bővebben kináló, alkalmasabb vidékekre szorítja; összeállnak hát s délibb övekbe, vagy a hegyekből a síkságokba huzódnak. Hasonló helyi okok időszakonként a síkság foglyait is kényszeríthetik ilyféle mozgalomra.

Az előbb említett fajták azonban alig tévesztendők össze a mi vadászaink körében annyira emlegetett «sárgalábú vándorfoglyokkal», mert utóbbiak rendszerint közönséges fiatalok, melyek nagy csapatai több, vezetők nélkül maradt (ha t. i. az öregeket ellőtték), fészekalj egyesüléséből kerülnek ki. Ilyen megárvult fiatal foglyok a nagy társaságban több biztonságot, védelmet keresnek s azért szállósabbak, vadabbak is. De késő őszszel nemcsak a szüleiktől megfosztott fiatalok, hanem a megtizedelt, lefogyott csapatok is összetársulnak. Ezért van azután sok olyan vadász is, a ki nem «sárga lábú», hanem ellenkezőleg csakis «barnás lábú», «hamvaskék lábú vándor foglyokról» akar tudni. Látható tehát, hogy a vándorfoglyok fogalma s azok alaki megkülönböztetése tekintetében vadászainknak mily zavaros, megbízhatatlan felfogásuk van. Annyi bizonyos, hogy a sárga lábúaknak több tanuskodója akad, mint utóbbiaknak. A dolog magyarázata egyszerű, azért, mert fiatal – tehát sárgalábú – több van, mint öreg, barnás- vagy hamvaskék lábú. A nagy, rebbenős csapatokból pedig ritkán lőhetünk ki többet egynél, mert az első lövés után vagy nem várnak be újból, vagy egyáltalán nem akadhatunk többé reájuk. Az alaki megkülönböztető jegyet tehát ez az egy példány szolgáltatja s azután következtetnek a többiekre. Én hajlandó volnék a «sárgalábúakat» külön fajtának venni, ha csak bebizonyulna, hogy az illető nagy falkák fiatal és öreg példányai egyformán sárgalábúak. Ez azonban ma még nincs bebizonyítva, sőt nem is valószínű; nemcsak a vadászoknak már utalt kétféle nézeténél fogva (t. i. vannak, kik sárga lábúaknak, vannak, kik hamvaskék lábúaknak tartják a vándorfoglyokat), hanem mivel bizonyos, hogy tavaszszal és nyár elején, míg csak fiatalok nincsenek, nálunk minden fogoly hamvas vagy barnásszürke lábú.

Ettől azonban eltekintve, nem tagadom azt, hogy vándorfogoly nálunk is találkozik. Magam is többször láttam ilyen idegen 80–100 darabból álló, rendkívül jól futó, nagy csapatokat, melyek inkább kopárabb helyeken, tarlókon és szántásokon tartózkodtak, a kutyát nem várták be, s – jó lőtávolon kívül – szaladva, majd szárnyra kapva menekültek, oly messzire, hogy távcsővel sem követhettem reptüket s nem is találtam többé reájuk. De igazi vándorfoglyok csak őszszel kerülhetnek szemeink elé, s ha előbb észlelünk ilyeneket azok inkább csak kóborlók. Kérdés azonban még mindig: vajjon északibb vidékek foglyai csakugyan levonulnak-e Magyarország tájaira, avagy nem-e hegyi foglyaink ezek, melyek a síkságokra ereszkedtek? És az is igen figyelemre méltó, hogy tavaszszal, már hogy mielőtt párokba szakadnának, tudomásom szerint, vándor fogoly csapatok nincsenek, visszavonulásról nem birunk adatokat.^[97]*

Csak pedzeni akartam itt az egész kérdést – hisz e helyen nem lehet azt mélyebben fejtegetni – de nem mellőzhettem, mert talán felkelthettem az érdeklődést s némi csapást nyitottam a további észleletek helyesebb kiindulására.

A mi foglyunk egész Európában előfordul s északon a nagyobb arányú gabonatermesztés végződése az ő elterjedésének is határa. Finnland déli és középső részén még találkozik, az Ural táján felmegy az 57° é. szél. fölé, de általában a 65° é. szél.-nél nem hatol északabbra. Dél-Európában sem oly gyakori, mint földrészünk középső övében, hol a termékeny lapályokon legnagyobb mennyiségben él.

Kis-Ázsiában, sőt fel Szibériáig is található, de mint már említettem Ázsiában a mi typikus szinezetű foglyainkat közel álló fajták és fajok helyettesítik. Nálunk igen közönséges, számos; a szárnyas vadaknak úgyszólván legfőbb és legismertebb képviselője. Különösen Pozsony-, Sopron -és Vasmegye – utóbbinak a «Kemenesalja» néven ismeretes része – valódi fogoly Eldoradók, noha itt – a mit külön is meg kivánok jegyezni – legtöbb területen korántsem részesül oly gondos ápolásban és szakszerű tenyésztésben, mint pl. Csehországban. Tartózkodási helyekül gabonatermő vidéket választ, hol vetések, rétek, bozótok, bokrok, kisebb erdőrészletek, sűrűségek váltakoznak s vízben sincs hiány. A könnyű talajt jobban szereti, mint a nehezet, agyagosat. Erdőszéleken, mezőkre dülő vágásokban is igen szeret megtelepedni, épp úgy szőlőkben. Az erdő mélyébe azonban jószántából nem hatol, főleg a szálast, kopár aljut kerüli. Síkság és dombvidék közt nem igen válogat, de magasabb hegyek közé ritkábban telepszik, valamint a kietlen kopár és mocsaras tájékra sem. Kivételes esetekben akadhatni csak egyes, a tengerszíne fölött tekintélyes magasságban költő párokra; így Hunyadmegyében a farkaspataki havason 3000 méternyi magasságban BUDA ÁDÁM észlelte, de az ott lövött – a mire már utaltam – valamivel gyengébb termetű, mint a lapályban élő példányok. CSATÓ JÁNOS is többször látott a Retyezáton, a henye fenyőövben, fogolycsapatokat. A Kis-Kárpátokban magam is közel 800 méternyi magasságban teljesen összefüggö, százados erdők közepén álló vágásban, több órányira a legközelebbi gabonaföldektől, költve találtam.

Nyáron magas növényzet közé veszi be magát, s csak miután a mezőt letarolták, huzódik bozótosokba, gazos tarlókra, friss szántásokra, barázdákba; télen pedig a hómentes helyekre, pajták, kazalok, árkok közelébe, a naposabb oldalakra, a hol a zord időjárás ellen legtöbb oltalmat, és egyúttal legtöbb táplálékot is talál. Java részök állandó s szorosan ragaszkodik bizonyos területrészhez, oda a hol napvilágot láttak. Csak a meddőn maradt párok járnak egyedül, a fészekaljak mindig csapatban», «seregben» vagy «falkában», «foltban» s szüleik vezetése alatt a következő tavaszig együtt maradnak. Néha – ősz felé – több csapat is egyesül, sőt helyenként egyes csapatok kóborolnak is, más vidékre látogatnak.

Életmódjuk egyhangú, nem igen változatos. Az éjjelt összebujva valami barázdában, sekélyedésben, bokoraljban töltik s pirkadással kezdik élelmöket keresgélni, a kakasok élénk cserregése közben. Behuzott nyakkal, görbe háttal futkosnak és szedegetnek; majd utakon, poros talajon «fürdenek». Pihenve szinte felfujják tollazatukat s gunnyasztanak, de egy-kettő mindig vigyáz, nehogy meglepetés érje a csapatot. A mint valami gyanusat vesznek észre, kiegyenesítik nyakukat, karcsubbak lesznek s ha csakugyan meggyőződtek a veszélyről, lapulva szaladnak el, felhasználva a barázdák, árkok vagy sűrű növényzet védelmét. Hirtelen meglepetve, vagy valami ragadozó madár megjelenésekor, mozdulatlanul lelapulnak s tollazatuk alakoskodásában bizva mintegy beolvadnak a talaj színébe. Rendes körülmények közt azonban mindig egy darabig futva menekülnek, csak azután kelnek fel, még pedig többnyire legelőbb az öregek. Szárnyra-kapásuk zajos, nemcsak mert robajló, hanem mivel ijedtükben szólnak is. Reptük kezdetén néhány szárnycsapással rézsút felemelkednek, azután nem nagy magasságban a földszintjétől, meglehetősen sebesen szállnak odább, el-eleresztve szárnyaikat, majd újabb szárnycsapásokkal lódítják magukat előbbre, hogy még hamarább szelhessék a levegőt. Őszszel és télen hamarább felverhetők, mint, nyáron; hideg szeles időben hamarább mint meleg, napos időben. Előbbi évszakokban – úgy erdőben is – magasabbra emelkednek, nyáron nem is távoznak messzire, hanem gyorsabban, rövidebb távolságokra ismét leszállnak, ellenben őszszel és télen messzebbre repülnek. A felriasztott csapat mindig jobb födözetet, nagyobb biztonságot nyujtó helyre – magas kukoriczákba, erdőszélekbe, szőlőkbe, cserésekbe leginkább – ereszkedik le újból, mint a minőről felrebbentettük.

A talajtól azonban nem válnak meg, mert igazi földi madarak s kivételes esetek azok, melyeket egyes megfigyelők, épületekre, fákra szállott foglyokról feljegyeztek. Érdekes azonban, hogy nem csupán üldöztetés esetén, végső menedékképpen, hanem – ritkán ugyan – de bizonyos viszonyok közt maguktól is reá fanyalodnak a felgalyazásra. Több helyt észlelték, hogy főleg nedves időjárás, a talaj és növényzet tulságos vizes volta szorítja őket erre, kivált erdős vidéken. Így Karinthiában megfigyelte egy vadász,^[98]* hogy szakadó esőben az erdőben egész csapat volt felgalyazva s felveretve közülök többen újra felkaptak az ágakra. Még érdekesebb a mit egy teljesen szavahihető vadásztársamtól hallottam, hogy SZÉCHENYI GYULA gróf csömendi vadászterületén (Marczali vidékén, Somogym.) bizonyos erdőben, hol igen sok a fáczán, a foglyok is rendesen felszállnak a fákra.

A tél elmultával – február végén, még inkább márczius első felében – a csapatok párokra szakadoznak. Ezek mindegyike kiválaszt magának bizonyos területet s azt szivósan megtartja, ritkán távozik belőle. Ellentétben számos tyúkféle madárral, a fogoly példás egynejűségben él. A kakasok hajnalban és alkonyatkor élénkebb cserregéssel udvarolgatnak kiválasztott mátkájuknak s bátran, dühösen védelmezik jogaikat, ha esetleg pár nélkül maradt kakasok betolakodnának s szerelmük összhangját akarnák megzavarni. A hol sok a fölös kakas, elkeseredett harczok, valóságos párbajok napirenden vannak a költés szakában s nagyban akadályozzák annak rendes lefolyását. Április végén vagy május elején kezdődik a költés. A tyúk valami bokoraljban, vetésben, réten, lóherében – általában korán zöldelő és magosodó növényzetben – kis mélyedést kapar, néhány száraz fűszálat hord bele s ide rakja – naponta egyet – 14–18 körtealakú, barnásszürke, némileg zöldesen árnyalt, egyszínű tojásait.

Tojásmérték: H. 32,5–36; Sz. 25–27 mm.

Egy éves fiatal tyúkok kevesebb, 10–12 tojást tojnak. A kotlás ideje három hétig tart. Ez alatt a kakas éberen őrködik fészke táján s párját minden veszélyre hamarosan figyelmezteti. A kotlás kezdetén nyugtalanított fogolytyúk könnyen elhagyja fészkét, tojásait, de ha már jó darabig ülte azokat, szinte nap-nap után melegebben ragaszkodik hozzájuk. Éppen csak perczekre távozik a fészekről, hogy élelmet keressen, különben erősen ül s ember, állat közeledtére sem száll föl. Ezért gyakran előfordul, hogy a kaszás akaratlanul lefejezi az ülős anyamadarat s ilyenformán sok fészekalj tönkre megy.^[99]* Májusi jégverés, esőzések szintén sok költést megrontanak, úgy hogy igen sokszor az első családalapítási kisérlet nem sikerül s újból kell a munkát kezdeniök. Ha a második próba is dugába dől, akkor az illető fogolypár abban az évben nem költ többször s meddőn éli át napjait a következő tavaszig, ha ugyan már előbb nem esik a vadásznak áldozatául. A kikelt csirkék, alig hogy pelyhezetük megszáradt, elhagyják a fészket s szülőik gondoskodó vezetése mellett ismerkednek meg a lét harczával. Valami megkapó ez a családi élet, az a remegő féltés, melylyel az anyamadár csak úgy, mint a családfő, megvédelmezni akarja apróságát ellenség közeledtével. Az öregek felrepülnek, jajgatva pár lépésnyire ismét leereszkednek s nyujtott nyakkal ide-oda futkosnak, más irányba óhajtván a hivatlan vendég figyelmét terelni. Két hét multán a fogolycsirkék annyira erősödnek, hogy szükség esetén felvergődhetnek, a harmadik hétben azután már valósággal szárnyra kapnak, noha csak kis távolságig tudnak repülni. Ha az első költés rendes időben folyt, már augusztus első hetében is találhatunk meglehetősen kinőtt foglyokat; többnyire azonban csak e hó második felében számosabbak az anyányira termettek. A fészekaljak, vagyis csapatok, többnyire egyszerre kelnek s együtt szállnak ismét le, csak ha megriasztottuk vagy megpuskáztuk őket szélednek jobban el. A szétvert csapat azonban csakhamar összehivogatja egymást, főleg délután és napnyugta előtt, mert az éjjelt okvetlen együtt töltik. Alkonyatkor kifutnak a szántásokra, tarlókra, majd egy darabig szaladgálva, felrepülnek s nem messze ismét leszállnak, folyton cserregve, míg alkalmas pihenő helyet találnak. Hivogató, cserregő hangjukat két üres rákollónak egymáshoz köszörülésével igen jól utánozhatjuk. Szóval talán girr-rikk, gr-rük, kirr-jökk-kel fejezhető ki.

Kiváló jóizű húsáért réges-régen vadászszák és gondosan tenyésztik is több helyt. De nemcsak pecsenyéjével szolgálja ő az embert, hanem gazdaságilag is. Tápláléka, kor és évszak szerint is némileg különböző ugyan, hanem főrészben mégis rovarokból, szöcskékből, tücskökből, hangyákból, apró csigákból, pajorokból, kukaczokból, magvakból, bogyókból, zsenge növényhajtásokból áll. A fogolycsibék kezdetben kizárólag állati, puha élelmet keresgélnek, még pedig férgeket, rovarokat, hangyatojásokat, apró meztelen csigákat, kukaczokat. Megerősödve azután különféle magvakat, nagyobb rovarokat szedegetnek, melyek közül temérdek kártékony fajt pusztítanak csak úgy, mint a dudvák, gazok elhatalmaskodását is korlátozzák. Veteménymagvakat csak nyáron, mindössze tehát alig egy-két hónapig esznek, de ekkor sem kizárólag, hanem csak mellesleg kapkodják föl az elhullajtottakat, földszínén maradottakat, melyek úgyis veszendőbe mennének.^[100]* Különösen az a körülmény szól nagyon gazdaságilag hasznos voltuk mellett s nyom sokat a latban, hogy addig, míg az erdőnek-mezőnek igen ártalmas alsóbbrendű állatokat érhetik vagy dudvamagvakat találhatnak, mindig ezeket fogyasztják s csak kivételesen, rövid ideig vagy szükségben fordulnak esetleg egy-egy szőlőszemhez, értéktelen gabonaszemhez. Számos augusztusban bonczolt fogolynak begy- és gyomortartalma lényegileg csakis elhullott gabnaszemmel s kiválóan rovarokkal, dudvamagvakkal volt tele. Igen érdekes idevágó pontos megfigyeléseket és vizsgálatokat végzett KITTLER főerdész Vasmegyében, ki számos felbonczolt fogoly begyében és gyomrában következő gazdaságilag ártalmas rovarokat találta: kis cserebogár (Rhizotrogus solstitialis), a buzában élő Sitonia tibialis ormányos bogár egyik faja; gabonazsizsik (Sitophilus granarius), zsizsik (Mylabris rufimanus), repczebogár (Chrysomela raphani), káposztabolha (Haltica chrysocephala), drótféreg (Agriotes segetum és lineatus), borsózsuzsók (Bruchus pisi), lencsezsuzsók (Bruchus lentis), honvédbogár (Entomoscelis adonidis), paizsbogár (Cassida nebulosa), kis katiczabogár (Subcoccinella vigintiquatuorpunctata) és sok cserebogár (Melolontha vulgaris). A télen ejtett foglyok begyében és gyomrában többnyire fűszálakat, lecsipdesett hajtásokat, fű- és dudvamagvakat találtam. A kik azt mondják, hogy a fogoly káros, mert sok gabnát eszik, nagyon egyoldalúan itélnek s nem gondolják meg, hogy annak a gabnának a mit a fogolybegyben találni, gazdasági értéke – mint imént említettem – nincsen, mert nem a kalászról egyenesen került a fogolyba, hanem előbb már lehullott, s így a gazdára úgyis elveszett.

64. NEM: SZIRTI FOGOLY. CACCABIS Kaup. 1829.

Csőrük és lábuk piros; tollazatuk élénk tarkázatokkal és feltünő szép rajzolatokkal; a kakasok csüdjein sarkantyúk nyomai gyanánt bizonyos szarúbütykök.

A SZIRTI FOGOLY. Caccabis saxatilis (MEYER) 1805.

[Perdix saxatilis MEYER & WOLF. – Perd. rupestris BRHM.]

Jegyei: valamivel erősebb, mint a fogoly; pofái, álla, torka fehér fekete örvvel szegélyezve; a homlok eleje és szemsáva fekete; az alsó test oldalai rövid, kirivó fehér vagy rozsdássárga, fekete és vörösbarna haránt tarkázással; a fark 14–16 tollú, vörösbarna; 2–5 evező egyforma hosszú s ezek a leghosszabb szárnytollak; háta halvány hamuszürke. (L. I. köt. XI. tábla.)

Mértéke: H. 33–36; Sz. 16–17,3; F. 9–9,5; L. 4,8–5; Cs. 1,6–1,7 cm.

Ez a madár nálunk a magyar tengerpart vidékein, Fiuménál s a a horvát parti hegységekben fordul leginkább elő, s itt a köves Karsztok gyér bokrozatú, silány növényzetében tartózkodik. 1853-ban ugyan gróf WODICZKI azt irja,^[101]* hogy a Tátra legmagasabb pontjain, a törpefenyő övben, egyesek találhatók, de ennek az adatnak nincs hitele, valamint annak sem, a mit BIELZ^[102]* és az ő nyomán DANFORD és H. BROWN Erdélyből közöltek. Ujabban azonban, 1882 tavaszán, dr. SZONTAGH honosítási kisérleteket tett a szirti fogolylyal a Tátrában s két tyukot és egy kakast a szepes-Bélai mészhavasokban költés idején kibocsátott.^[103]* Ezek költöttek és át is teleltek ott. Őssszel ismét kibocsátottak két tyúkot és egy kakast^[104]* a szepes-Bélai «csepegő kő barlangjánál», de ezek tönkrementek^[105]* úgy mint valószinüleg az előbbiek is, mert további nyomuk nincsen.

1893 év telén egy darabot Zimonynál is lőttek.^[106]* 1897-ben és 1898 januárban pedig egyeseket Krassó-Szörénymegyében – a lugosi erdőhatóság jelentése szerint – Koronini község határában ejtettek. A m. ornith. központ kérésére egy friss példányt a fehértemplomi erdőgondnokság (1898 január havában Koronini határából) be is küldött.

Egyébként Európa déli részeiben úgy Tirolban, Svájczban, Olaszországban, az Alpokban honos s elterjedésének északi határa Felső-Bajorország. Észak-Afrikában, úgy Ázsia némely részeiben, kivált Sziriában, Perzsiában szintén kerül. Az elváltozásokra meglehetősen hajlik, s a Görög-szigeteken, Kis-Ázsiában és még keletiebbre a Caccabis saxatilis chukar GRAY. 1844. (graeca BECHST.) fajta jellemző.

Őszszel és télen inkább társaságban él s leereszkedik a hegyek alacsonyabb helyeire. Márczius végén, áprilisban költ, olyanformán mint a fogoly, de mindig a hegységek magasabb pontjain. Tojásai agyagsárgás alapon, ritkás apró foltocskákkal vagy pontokkal tarkítottak. Bogyókkal, rügyekkel, friss hajtásokkal, kisebb levelekkel; rovarokkal, pókokkal él s magvakat is eszik. Izletes husáért rendesen vadászszák, mégis feltünő, hogy a vadászatról szóló 1883: XX. t. cz.-ünk egy szóval sem emlékezik meg róla! Pedig tilalmi idejét csak úgy meg kellene szabni, mint a fogolyét.

65. NEM: FÜRJ. COTURNIX Bonn. 1790.

Csőrük kicsiny, a homlok táján néha felvastagodó; szárnyuk nem igen kerek s hegyes végű, az 1-ső vagy 1 – 3. evező leghosszabb; a fark puha, 12 tollú, rövidebb mint a fél szárnyhosszúság; a csüdön nincs sarkantyú. Ide tartoznak a legkisebb tyúkféle madarak; azonkívül – a nálunk élő fajt tekintve – az egész rend egyedüli költözködői.

A FÜRJ. Coturnix coturnix (L.) 1758.

[Tetrao coturnix L. – Perdix coturnix LATH. – Coturnix dactylisonans MEY. – Ortygion coturnix KEYS. & BLAS. – Coturnix communis BONN.]

Népies nevei: für; fürjmadár; pitypalaty; fürgy.

Jegyei: a fejtető közepén, úgy a szemek fölött, egy-egy sárgásfehér vonalsáv; a hát barna, számos, sorozatos fehéressárga hosszanti foltokkal és fekete és világos barna harántsávokkal tarkítva. A kakas torka fekete barna vagy rozsdásbarna, a tyúké sárgásfehér.

Leirása. Öreg kakas: fejteteje és tarkója feketebarna, az egyes tollak rozsdásbarna, világosabb szegéseivel pikkelyesen tarkázott; a fültáján, úgy a szem és csőrtő közt, barnás folt; állától a torokra kiszélesedő rozsdás vagy feketés folt nyomúl, melyet alul a fültájától félholdszerűen lehuzódó, hasonló színü rajzolat egészít ki; az állfolt széle és a szem alatt lévő köz piszkos fehéres; a nyak elülső részén ugyanily színü örv, melyet alul egy másik, keskeny, nem igen összefüggő szegélyez; a nyak egyéb részei és a begy világos rozsdásbarna alapszínüek; a begyen keskeny fehéres, a nyakon nyilhegyszerű fehéressárgás hosszanti foltok és feketebarna erősebb foltozás; a hát ugyanilyen; az evezők földszínü barnák, az elsőnek külső széle fehéres, a többieké világos rozsdásbarnán harántczikázott; a szárnyhajlás és az alsó szárnyfedők fehéresek; a szárnyfedők egyes sárgásfehér hosszanti foltokkal és feketésbarna, rozsdássárga harántcsikozással; az alsó test fehéres agyagsárgás és halvány rozsdás árnyalatu, az oldalakon nyilhegyalakú sárgásfehér, keskenyen feketebarnán s azonkívül szélesebben rozsdásan szegett foltozás; a fark sötétbarnás, piszkos, sárgásfehér harántcsikozással; szeme barna; csőre szarúszürke; lábai sárgás hússzínüek. A tyúk torka fehér, a fültájról mindkét oldalon sötétbarna foltos rajzolat örvszerűen nyúlik a nyakra, de nem egyesül. A fiatalok begye kendermagos, feketés foltokkal behintett.

Mértéke: H. 18–18,5; Sz. 9,5–11,5; F. 3–3,5; L. 2,4–2,6; Cs. 0,8–1,08 cm.

Megjegyzendőnek tartom, hogy a fürjkakasok torokfoltja. még ugyanazon a területen élőkön sem egyforma, hanem hol tiszta rozsdás, hol rozsdás alapszinen sötétbarnásan, feketésen foltos, hol meg egészen kormosfekete, vagy fehér alapszínen, vasmacskaszerü rajzolatú (barna, rozsdásfeketés). Úgy látszik azonban, hogy dél- és délkeletfelé a torok színe halványodik, illetőleg rozsdásabb lesz. Gyűjteményemben egy egész sorozat Pozsony- és Vasvármegyéből való fürj torokrajzolatját nézve, tiszta feketétől, egészen rozsdásig különféle változatok vannak.

A 60° é. szél. fölött fekvő területeket kivéve, a fürj egész Európában, Ázsiának körülbelül ugyanez övében Khináig honos, de itt nem terjed annyira északra. Finnlandban még a 63° é. szél. körén is találták. Nálunk igen közönséges költő s vonuláskor helyenként roppant számban fordúl elő, pl. Bánságban. Termékeny lapályok, rétekkel és gazdag vetésekkel váltakozó helyein legszívesebben tartózkodik. Tavaszkor különösen búza- és rozstáblákban él, majd a többi száras növényzetben, gabnában, mákföldeken, réteken, gazos bükkönyben, lóherben, sürű kukoriczában; aratáskor a legtovább lábon álló zabtáblákba, majd főleg búzatarlókra, kenderbe, kölesbe, hajdinába (pohánka), ültetett kukoriczába s más efféle magasabb veteménybe húzódik, oda, a hol jól elrejtőzhetik. Hegységekben ritkább, de felvonúl a zabtermesztés határáig; így Erdélyben. A Kaukázusban 8000 láb magasságban is költ. A Kis-Kárpátokban magam is az összefüggő erdőségek favágó házai körül fekvő kisebb tisztások rétekkel, burgonyafölddel, veteményekkel váltakozó helyein, 750 m. magasságban találtam néha; sőt Modor fölött 1886 julius 27-én még magasabban, a Kohlstätten sűrű hegyi vágásban, melyet köröskörül erdőség övez, s a mely pont termékeny lapálytól jó messze esik.

Mint költözködő madár április végén és május elején, az országos középnap szerint: április 29–30-án érkezik hazánk területére; őszszel pedig főtömegük szeptemberben hagy el. Egyesek azonban októberben, november elején is akadnak, sőt megesik, hogy hótalan enyhe télen át is telelnek. A Drávafokról PFENNIGBERGER erdőmester közli, hogy többször látott és lőtt fürjet deczemberben, sőt egyet a béllyei parkban is. 1883-ban SZIKLA G. Székesfehérvár vidékén deczember 2-án s 1884 január 3-án lőtt egy-egy darabot. Ugyancsak 1883-ban a Fertő mellékén FISCHER báró november 28-án ejtett el egy példányt. A 80-as évek elején Rohonczon (Vasm.) CHERNEL ANTAL előtt január első hetében egy gazos tarlóból két darab kelt föl, s az egyik puskavégre is került. Különösen sok áttelelő fürj volt 1897/8. év rendkívülien enyhe telén. Az ország különböző vidékein láttak egyeseket, sőt Palicson 1897 novemberben egy vadász – aránylag kis területen – még 150 darabot, s deczemberben 39 darabot lőtt. 1898 január 17-én – SZÜTS Béla szerint – Jánkon (Szatmármegyében, tehát meglehetős északon) szintén puskavégre került egy fürj. Őszi költözködéskor ezek a visszamaradók, késedelmezők rendesen nádasokban, száras kukoriczásban, felburjánzott gazos tarlókon, ugarokon éldegélnek.

A vonuló fürjek egy része a Földközi tenger délibb partvidékein és szigetein tölti a tél szakát, java részök azonban neki vág a «sötét földrésznek» s átrepüli a tengert, hogy Afrikában várja meg azt az időpontot, mikor a családalapítás ébredező vágyai újból visszaszólítják a kikelet pompáját felöltő régi tanyázó helyeihez. Magában ez a tény bizonyítja tehát mennyire birja a repülést s nem áll, hogy a nagy út javarészét futva teszi meg. A szárazon természetesen szaladgálva s kisebb távolságokra repülve is utazgatnak, de rendesen – igazi vándorlásukon – éjjel és magasan szállva, többnyire kisebb társaságokban költözködnek. Ezt példákkal lehetne bizonyítani. Elég legyen egy szembeszökő eset felemlítése, melynek Sopronban tanúja valék. Lakásom szomszédságában magas gyárkémény emelkedett, tövében pedig esővíz számára kád állott. Egy este, szeptember végén, az udvaron járó házmester csobbanást hall a kádban, s nem kis meglepetésére, fürjet emelt ki a vízből, mely neki repült a kémény ormának s leesett.

Dél-Európában a költözködő fürjek tömegei rendkívül összegyülemlenek s roppant számban esnek emberi pusztítás áldozatául. A tengeren átkelő csapatok is sok veszélylyel küzdenek. Minden ellenkező szél végenyészettel fenyegeti őket s ilyenkor – mint többször észlelték – bágyadtan a hajók fedélzetén keresnek menedéket, sőt a vízhátára is leereszkednek. Afrikában szintén nagy mennyiségben lepik az érkezők seregei a partokat, de azután eloszlanak s behatolnak e földrész mélyébe, sőt délibb részeibe. Bizonyára van tehát alapja a Szentírás szavainak, Mózes könyvében, melyek szerint a pusztában sanyargó izraelitákat, a mannán kívül, a temérdek fürj mentette meg az éhenhalástól. Ez a fürjvándorlás első irott emléke.

De nem csak ennek, hanem annak is bizonyos nyoma ez, hogy a fürjet az ember réges-régen ismeri. Évezredek múltak el azóta s a kapocs természetszerűleg megerősödött, a mit bizonyít az a rendkívüli népszerűség is, melyet a különféle népeknél egyaránt élvez. Hogy a magyarságnak is kedvelt madara ő, szinte természetes. Hiszen népünk java éppen a mezőgazdasággal foglalkozik, az anyaföldből közvetetlenül veszi kenyerét, tehát életének legtöbb óráját ott tölti, a mely területeken legkedvesebben él a fürj s abban az időben munkálkodik ott legszorgalmasabban, mikor a fürj nálunk éli világát. Ezért a föld népének egyik választott szárnyasa, csak úgy mint a pacsirta. Különösen hangos, dallamos dactylusokban gördűlő szava révén nyerte meg az emberek szeretetét. Ütemes szólásával kiválóan megélénkíti a vetések egyhangúságát, szinte könnyít a rendeket döntő kaszás nehéz munkáján akár csak a trombita vagy dob a menetelő katonákon.

A fogoly egész éven át nálunk van, nagyrészt ugyanazokat a területeket lakja mint a fürj, csakoly közönséges: mégis korántsem oly népszerű, mert cserregésén kívül nem tud szebben szólani. Ez a hangja pedig nem hat a kedélyre. Egészen más valami az, mikor kibontja a tavasz életet sugárzó, friss szinekben tündöklő ünneplőjét s megfakad a «piros pünkösd» havának hajnala, az évnek legszebb időszaka; felzöldel a gazdák szépséges mindene, reménye a vetés, sőt hajtásai már annyira növekedtek, hogy a szellő meg is hullámoztatja itt-ott; a kis pacsirták mindenfelé «szántanak» a napsugaras égen, dicsőítő imaszerü dalukkal emelkednek a magasba s a mezőn sürgő-forgó munkásnép fülét megüti a pacsirta dalon, bogár és légy dongáson, döngicsélésen is túlharsogó vidám «pity palaty-pity palaty-pity palaty» szó, mely innen is onnan is kihangzik a gabnából. Hát ez nem csak a fülére, hanem bizony kedélyére is hat; hisz ott vetegeti szavát a fürjecske az ő kincsében, termesztményének kellős közepében, ott üt tanyát, ott élvezi a szerelem boldogságát és az élet minden örömét a vetésben, mely neki is kincse, gazdagsága. Az az állat pedig, melynek akár külsejében, akár szavában valami vonzó tulajdonság van, s ha kivált az embernek kedves, drága helyen alapítja otthonát, mindig bizvást számíthat, a népszerűségre – legalább nálunk bizonyosan. És a magyarság jó biologiai érzékére vall ez esetben, – különösen jó hangérzékére is, – hogy oly találóan adja vissza a fürj szólását a «pitypalaty» szótagokkal, sőt egyenesen sokszor így is hivja madarunkat. Igen tanulságos, ha egy kis összehasonlítást teszünk e tekintetben más népek nyelvével, azok fürj elnevezésével és a fürj hangját festő mondókákkal. Hangfestően hivják a perzsák: bildertsin-nek, az oroszok: krepelka-nak, egyéb szlávok: prepelice-nek; az oláhok: teptalak-nak.

Szólását is találóan igyekeznek kifejezni és érdekes, melyik nemzet füle hallja legélesebben. Az angol nép így mondja: «weet-my- feet», a cseh «pìt penìz» vagy «pojd pod mez», a spanyol: pitillo; a németnek egész mondóka sora van: «Bück’ den Rück» «Sechs paar Weck» «Lobet Gott» «Werd ich nass» «Fürcht mich nicht» «Guten Tag» «Bitt für uns» «Wehe mir» «Tritt mich nicht» «Harte Zeit» «B’hüt dich Gott» «Schnupftabak».

Mindezek egynémelyike bizonyos fürjnek szólását meglehetősen visszaadja, de már a német mondásokban a valóságot a képzelem a mondat értelméért határozottan sokszor feláldozza. Ezért általában alig akad jobb hangutánzó név a magyar «pitypalatynál» s az oláh, spanyol is csak megközeliti, de el nem éri azt erőteljes hűségében. Minő élethű és igaz, mikor a magyar így szólaltatja a fürjkakast:

Pitypalaty, merre vagy?

s jön rá a tyúk felelete:

Pity pity pity: itt, itt itt,

mire újból a kakas így válaszol:

«Pitypalaty El ne hagy».

Vagy minő remek, biologiailag minden apró részletében hű, ARANY JÁNOS jellemzése:

«Hullámzó vetés közt Búvócskázik a fürj; suttog a nő, «vá vá» Nyomon üzi a him s három «pitypalatyot» Örömmel kiált rá.»

Mert hiszen jól tudjuk, hogy a «vá vá» a pitypalatyolás előhangja, melyre háromszor következik ez a szép dactylus.

Az alföldön ilyen változata is él a fürjkakas hangjának:

«Babám, babám»

(ez a «bevezető» vavákolás) a mire jön:

«Vártalak, vártalak, vártalak.»^[107]*

Kitünő hangutánzás a Szilágyság népdala is,^[108]* melybál kicsillámlik a szeretet, de a féltés is, madarunknak veszélyes ellensége, a vadász közeledtére való intése:

«Pitypalaty pitypalaty El ne hagy, itt maradj! De ha jön a vadász Csitt! szaladj Pitypalaty» .

S a vonzódásnak az a kapcsa, mely a földnépe és a fürj között fennáll, csakugyan szoros, mert már ez előbbi idézetekből is láthattuk, hogy vissza-visszatér az a kérés, hogy «el ne hagyja» őt a kedves madárka, a mit azután TOMPA leghatározottabban kifejez:

«Virágos kenderben. Pitypalaty, pitypalaty, Megöl a búbánat Galambom el ne hagyj».

soraival, melyekben annyi jellemző erő rejlik, hogy azok végleg átmentek a nép szájába s valóságos népdallá lettek. De TOMPA egy más helyen is tolmácsa a magyarságnak mikor írja:

«Hir, dicsőség fülmiléje csattog! S elsimúlnak lelkemen e hangok; A mi rá hat, a mi elragadja A boldogság házi pitypalatyja».

Bizonyos kesergést is hall a magyar fül a pitypalatyolásból, a mit e szabolcsi játékdal fejez ki:

«Hej fürjecske, fürjecske! Gyenge az ő álla, Élete is kesereg Mint a szegény árva.»

Ebben még kis termetére s jellemző apró csőrére is czélzást találunk. Népszerüsége mellett szól, hogy a kurucz-költészet is bevette s annak felfrissitője ENDRŐDI Sándor sem feledkezett meg róla s «Kurucz nótáinak» virágénekeiben éppen a «Pitypalaty ének» a legsikerültebb, legszebb részletek egyike.

Számos közmondásunk csak kiegészíti népünknek a fürj alakjára, tulajdonságaira vonatkozó pontos biologiai ismeretének tanúságát. Álljanak itt ezek közül: «Kövér mint a fürj»; «Egészséges mint a fürj»; «Úgy fut mint a fürj»; «Gömbölyü mint a fürj»; «Fürj természetü» = igen szerelmes és a féltékenységben veszekedő; «Fürj is megszokja a tarlót» = silányabb sorsba beletörődik; «Fürge mint a fürj»; «Vörhenyes mint a fürjmony» = szeplős, stb. A vetésekből való hirtelen kireppenésére czéloz e népdal is:

«Kicsi nekem ez a csür Kirepülök mint a für- Madár.»

Tartózkodási helyére a felhozottakból szintén következtethetünk. TOMPA egyenesen hangsúlyozza a «virágos kendert», a miben csakugyan kiválóan szeret tartózkodni. ARANY általában példáz kedvelt területeire:

«Habzik a zöld vetés, ha szellő ingatja, Messze futhat benne fürjek pitypalattya».

csak úgy mint a hires «Flóri könyve»

«Pitypalaty én fürj vagyok, A vetések ha nagyok Akkor én ott jól élek, De a vadásztól félek».

Egészítsük ki már most e képet részletesebb megfigyelésekkel. A vándorútból megtért fürjeket, miután rendes tartózkodási helyeiket elfoglalták, csakhamar elfogja és teljesen hatalmába ejti a szerelem boldogító érzelme. Hajnalban és alkonyatkor nyugtalanul futkosnak a kakasok a föléjök borúló vetésekben, szüntelen hallatván párszerző, szenvedélyes pitypalatyolásukat. A déli és késő esti órákat kivéve, egész nap, sőt éjszaka is szólnak, mérges vá vá-vá váú forma bekezdő, a «vavákolás», után verve el a háromszor, vagy kilenczszer felcsengő «pitypalatyot», melybe – pontosan megtartva az ütemet – a tyúk prübrü prübrü hangon «trityegve» szól bele. Jószántából nem repked, csak felijesztve kap szárnyra, de ekkor is nem előbb, mint mikor már majd ráhágnak vagy a kutya zavarja ki. Addig míg végképpen meg nem szorúl, gömbölyded púpos háttal, lecsüngesztett farkkal, mindig futva menekül. Gyakran meg is lapul s ekkor tollazatának alakoskodása, mely a föld szinéhez általában hasonlít s különösen a hátán vonalosan sorakozó sárgásfehér szárfoltok holmi száraz fűszálakra is emlékeztetnek, kitünően megvédik őt ellenségeinek szemétől. Repte gyors szárnycsapású, elég sebes, de nem valami ügyes. A fogolynál is alacsonyabban száll, nem kanyarog, hanem egyenes irányt tartva, legföljebb leszállás előtt nagy körívet írva, nem nagy távolságra ismét beleereszkedik – némi kis fordúlattal – a gabonatáblába vagy gazos bokorba, a honnét azután másodszor még nehezebben zavarható ki. Szeles időben különösen alacsonyan, a földszíne fölött repül s ha széllel megy, meglehetős gyorsan, mert szinte elkapatja magát annak erejével. Felszálláskor ijedtségét mindenkor piritü vagy prii prü csek csek csek hangokkal fejezi ki.^[109]* Ellentétben a fogolylyal, nem valami szoros családi kötelékben látszik élni s nem is jár csapatosan. Csak a fészekaljak tartanak jobban össze, de nem egyszerre szállnak föl, hanem inkább egyenként, épp úgy, mint a költözködéskor található társaságok is. Igaz, hogy aránylag kis terűleten ősszel sokszor 10–15 darabot is rebbenthetünk föl – tehát úti társaságot -; ezek azonban mindig kisebb közökben kapnak fel, egyesével, kettesével, de sohasem úgy mint a foglyok: mind egyszerre. Nem is tartanak össze, hanem ki arra, ki erre széled. – Családi életök titkairól még nem egészen hullott le a fátyol, noha több mint valószinű, hogy a kakasnak a hitvesi hűségről nincsenek egészen példás fogalmai s azt inkább keletiesen fogja fel, sőt a csirkékkel sem sokat törődik. Bizonyos

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.